Sokszor elhangzik manapság, hogy minden problémánk forrása az, hogy eltávolodtunk a természettől, elvesztettük a mindennapos kapcsolatot a természettel. Így nem tudjuk értékelni annak természetes körforgását, végletes erőforrásait, korlátait, amelyek egyben a mi korlátaink is, és ezért túlhasználjuk minden értelemben a bolygót, aminek az eredménye korunk környezeti-éghajlati válsága. Ha barlanglakásokról beszélünk, akkor az emberek többségének az őskor jut eszébe, azonban barlanglankások még a 20. századi Magyarországon is voltak, benne élő emberekkel, akiket elsősorban a szegénység hajtott ebbe a természetközeli állapotba. Németh Péter irodalmi-szociológiai riportja a a Bükkben és a Mátrában található barlanglakásokról.

A lakás „sírjáig” merészkedtem csak. Így nevezték a barlang bejárata mögött nyíló első helyiséget. Talán azért nevezhették így, mert egy család a napok nagy részét itt töltötte és itt érte őket a halál, mikor egy tartós eső után a hegyoldal megindult lefelé és maga alá temetett mindenkit. Ez volt a barlanglakás központi helyisége, ami legelőször „megszületett”. Innét nyíltak tovább a másodlagos helyiségek, ahová már alig-alig jutott fény. Igyekeztem befogadni e nem mindennapi látványt, a némaság csak bámult belőlem a semmibe. A barlang gyomra felé nyíló további helyiségeket már a teljes sötétség nyomasztotta, itt egy kicsit meghátrálva a bejárattal szemközti hűvös falnak támasztottam a hátamat. A heves eső áztatta erdei úton nehéz volt a kapaszkodás és a szúnyogok se kíméltek. Azonnal támadtak, mihelyst megálltam egy pillanatra a páradús levegőjű hegyi úton. Nemcsak egy vagy kettő, hanem az összes. Így nem hagytak sokat pihenni, mozgásban kellett lennem, majdhogynem táncolva jöttem fel az erdőn. De itt a hideg barlangban, annak emberi kéz alkotta „lakásában” már biztonságban vagyok.

Mintha későn érkeztem volna, már nem volt itt egy lélek sem. Lent a faluban azt mesélték a helyiek, hogy náluk nemrég költöztették ki és szállásolták el az utolsó idős embert, aki még barlanglakásban élt. Valaha itt családok éltek, gyerekek születtek az őszi avaron és élték sanyarú életüket az égre tartó magas fák árnyékában. De lehet, hogy nem is volt annyira sanyarú, csak én gondolom ezt így ennyi idő távlatából. Hiszen megvolt mindenük, a munkájukért járt élelem, az erdő gazdagsága, a hegyi források és patakok, a természet adta tető a fejük fellett. És legfőképpen maga a család. Az akkori ember még nagyon is tudta, hogyan kell együtt élni a természettel, az időtlen napok során mire is képes egyedül.

Kács, Mátraverebély, Noszvaj, Cserépfalu, Tibolddaróc és Sirok, vagyis a mesébe illő Mátra és Bükk szépséges hegyei és völgyei tárták fel titkaikat. Sok barlanglakás megközelítése nem volt egyszerű, a helyiek sokszor nem is tudták megmondani, hogy pontosan merre is induljak. De azért mindig kaptam pontos útbaigazítást, például, hogy a polgármesteri hivatallal szembeni közre forduljak, majd ott menjek ki a kukoricás sarkáig, ott jobbra és egyenesen le az erdő mélyére, ott lesz az valahol, amit keresek. Követtem is hallottakat és tényleg ott volt.

A hazai néprajzi kutatások 1862-ben számolnak be az első barlanglakásokról. Az 1920-as években a kevesebb földterülettel rendelkező zsellérek és a szegényebb családok pedig már tömegesen kényszerülnek arra, hogy a mészkő, a lösz és a vulkáni kőzet adta lehetőségeket a saját hasznukra fordítsák. A lakásokat csákányokkal, vésőkkel és ékekkel vájták ki, a „sámolás” technikáját alkalmazták, függőleges és vízszintes bemarások során kezdték ki az ellenálló kőfalat.

Mikor már elég mélyre ástak, akkor jöhetett a „széjjelmenés”, vagyis az oldalirányú és a függőleges terjeszkedés. A padló általában döngölt föld vagy a kivájt kőréteg maradt. Falba vájt kemence is készült a bejárati ajtó közelében, hogy a nagyobb füst ne csak a mennyezetbe fúrt kürtőn, hanem az ajtón és ablakon is szabadon távozhasson. Az esős évszakokban a talajvíz sokszor megemelkedett, így a lakás közepére ásott nagyobb gödörbe gyűjtötték a vizet, hogy a lakás többi része száraz maradjon. A penészesedés ellen a falak meszelésével védekeztek, azonban ez sokszor nehézkes volt. A dohos levegő sokszor nemcsak a falakat, hanem a felhalmozott élelmet is kikezdte.

Az itt élő emberek gabona- és gyümölcstermesztéssel foglalkoztak, többek között szilva és cseresznye került a piacokra. Aki kőfejtéssel foglalkozott, az nemcsak az építőiparban, hanem további barlanglakások kialakításában segíthette a rászoruló családokat. A 4-5 éves gyerekeket bogárszedésre és a barlangok körül elvégzendő kisebb feladatokra fogták be.

A szűk helyiségek és az árnyékszék hiánya sokszor a tbc, vérhas és hastífusz melegágyaként szolgáltak, nem volt ritka az alultápláltság miatti csecsemőhalandóság. A beázások során nagyon sok lakás életveszélyessé vált, az 1930-as évektől kitelepített családok számára az állam nagyon nehezen tudott rendes lakást biztosítani. A kilakoltatások a mai napig tartanak, illetve egyes helyeken az illegálisan lerakott szemét eltávolítása után a megtisztított hegyoldal erdőiből újabb és újabb, eddig nem látott barlanglakások látnak napvilágot. Az 1990-es évek végére Noszvajon művésztelep született a kőkultúra művészetének és a barlanglakások értékeinek megőrzésére.

Visszatérve gondolataimból szemem már azt fürkészte, hogy a felkelő fények hogyan élesztik a völgyben meghúzódó kis falut. A barlanglakás falainak oszlopai már nem sziluettként rajzolódtak ki előttem, hanem egyre több részletet fedeztem fel a falakon. Mozdulatlanul ölelt körül a lakás „sírja”, mely lassan megtelt fénnyel.

Fotók: Németh Péter