A legleglegek felfedezése mellett azt is tapasztalhattuk, hogy az Egyesült Arab Emírségek legnépesebb városa már a jövő, a fenntartható fejlődés felé veszi az irányt.

Fotó: hawaii-bargain.net

Évekkel ezelőtt, egy nyaralás alkalmával olvastam Khalaf Ahmad Al-Habtoor dubaji milliárdos önéletrajzi könyvét, amit most újra elővettem, ahogy készülődtem a dubaji utamra. Az adakozásairól híres filantróp valami egészen elképesztő életútja azt juttatja eszembe hogyan lehet valaki az intelligens és haladó szellemiségű nemzetközi élet egyik felelős vezetője. Természetesen, mint szinte mindenkinek, Dubajról először nekem is a döbbenetes felhőkarcolók, a gigantikus építkezések és a luxus csillogása jutott eszembe, de az elmúlt hónapokban mind többször kaptunk híreket olyan beruházásokról, amelyek jelentős jövőtudatos fejlesztésekről szóltak. Elég csak az épülő Masdar ECO City, vagy a 2020-as világkiállítás előkészületeire gondolnunk, amely beruházások során az Emirátusok vezetői elhatározták, hogy Dubajból a világ legfenntarthatóbb városát hozzák létre. Nyilván, sokan kétkedve fogadják ezt a kijelentést az egyik leginkább olajra épülő gazdaságból, de lássuk, mi is igaz ezekből a kijelentésekből. Dubajban jártunk. 

A város nem alszik

Valamivel éjfél után tett le a taxi a JW Marriott Marquis bejárata előtt, ahol miközben álmosan pakoltam ki a csomagjaimat a hordár válla felett, egy Guinness Rekordról tanúskodó táblára lettem figyelmes. 2013-ban ez lett a világ legmagasabb szállodája, amely bambuszra hajazó ikertornyaival kivilágítva tört utat az ég felé. A recepción meglepetésemre egy magyarul beszélő alkalmazott fogadott, aki évekkel ezelőtt költözött a városba, és elmesélte: több ezer honfitársunk él és dolgozik a szállodaiparban. 

A szobám ablakából kinézve, a hatalmas felhőkarcolók között megbúvó telkeken még ilyenkor is itt-ott felvillantak a hegesztőpisztolyok lángjai. Dubaj nem alszik, gondoltam, én viszont igen, ezért gyorsan magamra húztam a takarót. Kora reggel azonban futócipőt húzva indultam neki a városnak. A Dubai Water Canal mentén már hat órakor mosolygó vendégmunkások takarították a korlátokat és állítgatták az öntözőcsöveket, hogy a virágok még a forróság beköszönte előtt kapjanak egy kis éltető erőt. A lámpaoszlopokon mindenütt konnektorok és mobiltelefon tartók üzenték, senki se maradjon feszültség nélkül, ha esetleg kiesne a modern világ körforgásából.

Meglepetésemre egyszer csak halk zene ütötte meg a fülemet a virágok közül, és jobban megnézve, a muzsika vízhatlan műanyag Bose hangszórókból érkezett szinte észrevétlenül a körülöttem kocogók és a magam örömére. Érdekes, gondoltam és letértem az útról, hogy egy közeli zárt lakónegyed felé vegyem az utam, ahol valószínűleg nem engem vártak, de egy kapun kihajtó autó mögött nyitva maradt a kapu, és gyorsan beslisszolva megnézhettem, hogy milyen épületekben is élnek a helyiek. Homokszínű, földszintes házakban és nagy nappalikban itt is anyukák készítették egyenruhás gyermekeiket az iskolába, de még mielőtt végleg becsukódott volna mögöttem az automata kapu, igyekeztem rövidre fogni látogatásomat, nehogy gyanakodni kezdjenek, mit is csinál itt egy sárga futóruhás európai. A szállodába visszaérkezve gyorsan bedobtam magam a valahányadik emeleten lévő nyitott úszómedencébe, ahol újabb meglepetést ért. A víz alá merülve itt is halk zene hangjai csendültek fel, amiből nem következtethettem másra, mint hogy a dubajiak valószínűleg hozzám hasonlóan imádják a muzsikát. 

Utazásaim egyik legjobb omlettjének elfogyasztását követően telepakoltam a hátizsákomat, és elindultam, hogy felfedezzem mit rejt nekem a város. Először a Dubai Museum felé vettem az irányt, ahol a város méreteihez képest szerény épületekben láthatók a sivatag lakóinak múltbeli élete és a város építésének a különböző szakaszai. 

Döbbenetes volt látni, hogy tényleg szinte a semmiből, hogyan is épült fel ez a város, és milyen tudatossággal készültek már évtizedekkel ezelőtt a mai modern életre. Pedig nem volt ez mindig így. Egykor még sátrakban és kis földszintes házakban laktak a kereskedők, amíg meg nem érkezett a fekete arany, az olaj korszaka. De érezhetően már a kezdetektől erős akarattal törekedtek valami grandiózus jövő felé, ami megelevenedett az épülő város különböző stációit nézve. 

A múzeumot körülölelő szűk utcákban kezdett egyre melegebb lenni, ezért gyorsan vízre szálltam, hogy áthajózzak a szemközti bazár felé, ahol a hagyományos arab szukok világába csöppentem. 

A varázs azonban nem tartott sokáig, hiszen innen szinte egy pillanat alatt repültem át a XXI. századba.            

Megújuló energiával

Dubaj eldöntötte, hogy a luxus mellett a családi szórakoztatás fellegvára is kíván lenni, ezért már évekkel ezelőtt óriási ütemben kezdték el építeni a különböző élményparkokat. Elsőként az IMG World Centert, ami a világ legnagyobb fedett szórakoztató központja.

IMG World Center. Fotó: dubaitourism.getbynder.com

Kísérőm elmondja, hogy a közelgő 2020-as világkiállítás miatt már szinte mindent megújuló energiával igyekeznek üzemeltetni, és a város legtöbb új beruházása törekszik a különböző zöld minősítések elnyerésére. Az IMG persze döbbenetes: szinte minden attrakció a legmodernebb 3D-s vagy 4D-s technikával van felszerelve, de figyelem, a hullámvasutat tényleg csak a legbátrabbak próbálják ki, mert úgy kifacsarja az embert, hogy utána alig tud lábra állni.

Ezt követően, szintén kötelező elemként, a Dubai Park and Resort következett, amit tényleg nem hagyhat ki a gyerekekkel ide utazó.

Egy Disneyland típusú központról van szó, ami szédületes méreteivel varázsolja el az embert, és ahol egyik pillanatban a Tadzs Mahal lekicsinyített, de még így is óriási épülete magasodik előttünk, majd a vadnyugat hőseinek világa elevenedik meg.

Burdzs Kalifa. Fotó: dubaitourism.getbynder.com

Természetesen nem hagyhattam ki a Burdzs Kalifát sem, a világ legmagasabb épületét, mely előtt esténként szemkápráztató szökőkút show szórakoztatja a közönséget.

Az épülettől nem messze található a világ legnagyobb shopping mallja, ahová tényleg csak az menjen be, aki gyakorlott labirintusjáró, mivel egyszerűen nincs vége a különböző fedett utcáknak.

És itt álljunk meg egy pillanatra! Kötelező elgondolkodni, miért is építenek ekkora fedett épületeket, miért is szeretnének szinte mindenben ennyire elzárkózni a természettől.

Rá kellett jönnöm, hogy ezt nemcsak a megalománia és a turisták idecsábítása vezérli, hanem mert egyszerűen kibírhatatlan a sokszor 50 Celsius-fokos forróság a hosszú nyár idején. Ahogy betértem egy kis étterembe, az itt is felfedezett magyar pincér elmagyarázza, hogy errefelé május végétől nem kitelepülnek a vendéglátóhelyek, hanem inkább zárják a kerthelyiségeket, mivel még egy kávét sem könnyű elfogyasztani a száraz és perzselő hőségben. Ezért húzódik be szinte mindenki a légkondicionált belső terekbe, ahol elviselhető a klíma.

Kiút a környezettudatosság

Idegenvezetőm ezért gyorsan be is tuszkol egy hibrid taxiba, hogy elhajtsunk a Pálma-szigetre, ahol a kifejezetten környezettudatos Fairmont The Palm Hotelbe vezet, ahol egy cseh származású igazgatónő sorolja a különböző energiahatékony beruházásokat és zöld díjakat, melyeket a szálloda elnyert az utóbbi években.

Vele beszélgetve megtudom: Dubaj tudatában van annak, hogy a nemzetközi trendek szerint a városnak is haladnia kell a korral, és a klímaváltozás miatt egyre kritikusabb utazók igényeit is ki kell szolgálni, hogy az olaj korszaka után is megőrizhessék turisztikai vonzerejüket. Mind több szolgáltató és beruházó ismeri fel, hogy a kiút a környezettudatosságban rejlik. Persze előtte egy kicsit még belehúztak, hogy azért lehetőleg mindenben valamiféle elsőséget tudhassanak a magukénak a környező országok között. Elgondolkodom, vajon mi mit tettünk volna, ha nálunk tör fel az elmúlt évszázad legfontosabb energiaforrása, és nem könnyű azt mondanom, hogy valószínűleg kihagytuk volna azt a lendítő erőt, ami ilyen szédítő magasságokba repíthet egy országot, főleg úgy, hogy a fosszilis kor lejárta után valószínűleg újra csak a forró homok és perzselő Nap jutna osztályrészül az itt lakóknak.

Fairmont The Palm Hotel. Fotó: hoteltravel.com

Ez persze egy elméleti kérdés, és valószínűleg az fogja eldönteni a választ, hogy Dubaj tényleg mennyire veszi komolyan a globális felmelegedés okozta veszélyeket. És erre nem csak a már említett Masdar ECO City project adhatja meg a választ – amire még mondhatnánk, hogy esetleg egy újabb látványos presztízsberuházás. De látható, hogy a milliárdokat mozgató beruházók egyre másra invesztálnak a napenergiába, amelyből szintén nincs kevés errefelé, és egy fenntartható jövőt adhat az itt élőknek.

Erre hangolódva, egy következő nap meglátogatom a Dubai Food Festivalt, ahol egy élelmes angol szervezőcsapat igazi gasztroélményt varázsol a tengerparton és ahol számos fair trade termék mellett organikus alapanyagokból készülő ételeket, valamint biokávét is szürcsölhet a tudatos és trendi utazó. Fantasztikus élmény, halk zene szól mindenütt, és körülöttünk szörfdeszkás fiatalok lovagolják meg a hullámokat. Helyi alapanyagokból készült ételek és italok, valamint fenntartható divatkollekciók tarkítják a választékot. Előkerül újra az egyre divatosabb tevetej, s a belőle készült sajt és csoki is, ami egészen sajátos ízeivel kápráztat el.

Másnap délután az aranyló nap sugaraitól ölelve belevetem magam a sivatagba, hogy egy gyakorlatlanságomtól kissé morcos tevén jussak el egy ökoglampingbe, ahol a nemzeti büszkeséget is képviselő sólymokat reptetve szóba elegyedek egy burnuszos, bár kortalannak tűnő, de mégis érezhetően idős, helyi férfival. Elmondása szerint a sólymok számukra az örök kapcsolatot jelentik a természettel és a sivatag varázsával.

A káprázatos este, a csillagok ragyogása eszembe juttatja, hogy hazatérve újra belelapozok majd Al-Habtoor úr könyvébe, hogy az ő példáján keresztül gondolkodhassam el azon, mit is jelent Dubajnak a múltja, ami az általam is tapasztalt jelek szerint minden bizonnyal egy fenntarthatóbb és mindannyiunk számára élhetőbb jövő felé veszi az irányt.

Szöveg és fotók: dr. Palkó Zsolt