Aki járt már a budaörsi bevásárlóközpontok között fekvő nagynevű osztrák bútoráruházban, annak bizonyosan feltűnt a bejárat mellett egy szépen elrendezett kis kertészet. Mi is többször vásároltunk ott növényeket, és ha segítséget kértünk mindig szakszerű tanácsokat kaptunk. Amikor kíváncsiak lettünk, és rákérdeztünk, honnan is jönnek a növények, egy kedves invitálást követően felkerekedtünk, hogy megnézzük a termőterületet. Tóth Vilmos kertészetében jártunk, egy csodaszép somogyi faluban, Őrtilosban.

Biztosan Önök közül is sokan voltak már úgy, hogy a nagyvárosi rohanásban egyszerűen csak pillanatokra is érezni szerették volna az örökzöldek illatát, a szélben ringatózó levelek látványát és egy kis elíziumi nyugalmat. Nem kis kihívás ezt megtalálni egy nyüzsgő város forgatagában, de ha kinyitjuk az érzékeinket és nemcsak a mobiljainkba bújunk bele, üzeneteket, vagy híreket böngészve, akkor azért van esélyünk a sikerre.  Így leltünk mi is rá a Fenyőkert kis lerakatára Budaörsön, ahol ízes vidéki beszédre lettünk figyelmesek, amikor éppen a frissen szállított növényeket pakolták le. Beszédbe elegyedtünk a jókedvű és egészségesen kipirult arcú szállítókkal, és megismertük Vili bácsit, aki széles mosollyal és nyugodt mozdulatokkal irányította a munkát. Nem volt kapkodás, vibrálás, inkább természetes békebeli hangulat lengte be a teret, amit egyszerűen jó volt érezni.  Megvártuk, amíg végeznek, és elkezdtünk beszélgetni. Vili bácsi huncut szeme mögül méregetett minket, hogy most valami extra kedvezményt szeretnénk kicsikarni, vagy valóban érdeklődünk a terület után, ahonnan érkeznek ezek a természetességükben is megkapó növények. Aztán amikor megérezte, hogy nem valami gyors haszon reményében beszélgetünk, gondolt egyet és meghívott minket hazájába, az otthonába, Őrtilosba. Nem kellett sokáig győzködni minket és nemsokára már kopogtattunk is az ajtaján. Szép, takaros kis házban fogadott minket a feleségével, Judittal, aki forró kávéval és friss mandulával kínált minket, ami ott termett a kert végében. Ahogy lassan szürcsöltük a kávét, szóba került a múlt, a hagyományok, a föld ősi tisztelete és felkerekedtünk, hogy bejárjuk azt a birodalmat, amit jó néhány éve együtt művelnek, ápolnak a határszéli faluban. Beültünk az autóba és megelevenedett a történelem. Ahogy felkapaszkodtunk a Szentmihály-hegyi gyönyörű templomhoz, ahonnan a Dráva és a Mura lenyűgöző látványa tárul a látogató elé, csak úgy záporoztak a múlt emlékei. A Himfi-, a Bogyay-, a Márkus- és a Zichy-családok öröksége, az 1848-as szabadságharc, amikor itt rejtegette Perczel Mór a magyar seregek ágyúit, melynek a ma is megtekinthető Festung állít örök emléket. A falu állítólag onnan kapta nevét, hogy a hajdan itt őrzött puskaporos raktárak őrével tilos volt érintkezni.

 De az itt lakó horvát és magyar lakók igazán soha nem vették át szótárukba a tiltó szavakat, mindig is szorosan együtt éltek és élnek ma is, amit a hagyományos Horvát-Magyar Barátság Napjával ünnepelnek, minden év júliusában.  Ahogy leballagunk a Dráva partjára, Vili bácsi felidézi emlékeit, megmutatja a régi folyami vízszintmérőt, amire talán sokan emlékezhetnek a rádió egykori adásaiból, amikor dél után mindig bemondták az ország folyóinak tavainak az adatait. Ma, az internet korában jót derülünk ezen, és hosszasan nézzük a szélsebesen szaladó folyó energiától duzzadó sodrását, amin kalandos kedvű turisták szoktak szervezett keretek között kajakozni, kenuzni. Mivel ez a Duna-Dráva Nemzeti Park része, ezért csak ökoturisztikai engedéllyel rendelkező túravezetők szervezhetnek ide kirándulást.

Teszünk egy gyors kitérőt Gyékényesre, az ország egyik legtisztább vizű tavához, ahol nyílt vízi merüléseket is tehetnek a búvárvizsgára készülők, aztán visszatérünk a faluba, ahol betérünk egy bájos kis tájházba, amit lelkes helyiek üzemeltetnek, és melynek az ajtaja őrzés nélkül áll nyitva szinte minden nap. Felkapunk pár elhullott szilvát az udvaron álló öreg fa alól, belenézünk a lenyugvó Napba és a lédús gyümölcsöt majszolgatva indulunk a birtokra, megnézni, hol is nevelkednek azok a szép fák és cserjék, melyeket a nagyvárosi lakók ültethetnek lelkesen a saját kertjükbe. Hatalmas, szépen rendezett sorok között járunk, itt-ott felszedünk pár kövér mezei szegfűgombát a földről, és Vili bácsi mesél nekünk a hajdani erdőkről, a szőlőről – amit még a Törley pezsgőgyár is nagy tételben vásárolt fel egykoron –, és a hely különleges fekvéséről, miszerint a Dráva hazai oldalán dombok és szőlők, gyümölcsösök emelkednek, a horvát oldalon pedig végtelen síkságokon búzát és kukoricát termelnek. Ahogy ballagunk a gazdag földön az egészségtől duzzadó vörös korallberkenyék, tuják és hamis ciprusok között, Vili bácsi lehajol és megmutat egy madárfészket, ahol még tavasszal költött egy pár, és amit óvatosan úgy öntöztek, hogy ne essen bántódása a csicsergő apróságoknak. Elvezet egy kis sor gyengélkedő növénycsaládhoz is, amit egyfajta „növénykórházként” elkülönítettek egészséges társaiktól, és hosszasan mesél arról, hogyha ilyen növényt találnak, nem vágják ki a beteg részeket és viszik piacra az árut, hanem, ha nem találják az okát, a többi növénytermesztővel egyeztetve próbálják meg kideríteni, mi okozhatta a betegséget és addig karanténban tartják a növényt. Megosztják egymás között a tudást: „Mi mindig is tudtuk, attól, hogy a másik tönkremegy, nekem sem lesz jobb.” Újra szélesen mosolyog, és azt hiszem, ekkor értettem meg, miként és mitől működhet egy egészséges gazdaság kicsiben és nagyban egyaránt.

Jó lenne, ha ehhez nem kellene hosszú túrákat tennünk, hanem egyszerűen megtalálnánk magunkban ezt a régi igazságot. Talán meg kellene tanulnunk nekünk, itt a városokban élőknek is, hogy ne csak álproblémákon rágódva hajszoljuk a vélt vagy valós hasznot, hanem felidézve ezt a gondolkodást, a természet ősi törvényeit, újra megtalálhassuk azt a bizonyos rég elfeledett, de egészen bizonyosan meglelhető harmóniát, amit oly sokan keresünk. Ha másban nem, hát a kertünkben, elültetett szép növényeinkben. 

Szerző és fotók: dr. Palkó Zsolt